Adj egy lámpást a kezembe

lehullott levelet fúj az őszi szél,
illatod hozza, ködfátylat vet köré,
talpig fehérben, vérben topogva,
állsz, a néma messzeség osonva
suhan el mögötted s kiderül az ég,
karcsú szivárvány színe őrizi a szemét.

s látod,oly ostoba, mit hajtasz te felé,
ködöt nem törsz, lelked sincs hogy elérd,
tested megpihenve szíved lángol,
végtelenül csodálod:hagyjál még a mából!
s ha múlté már a ma, a holnap itt van előtted,
a néma messzeségben ott áll, talpig fehérben.