Hát igen!

"Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet."

Felnyitja a kopott zongorát,
arcába csap a tény, miszerint elvesztették színűket a billentyűk.
Leporolja a széket, öregesen elhelyezkedik,
idegen minden érintés.
Lehunyja szemét és játszik,
játszik, mintha ott lenne, ahol a helye van,
de még sem olyan.
Már csak a megszokás csorbával teli kényszere az,
mit kihánynak ujjai.
A hallgatónak a dallam a régi, tökéletes, precíz és ámulatba ejtő.
Jön a következő dal, akárcsak a sok évvel ezelőtti előadáslistán,
nagy levegő... és ujjhegyei ismét a billentyűt simítják.
-'Kiégtél'-mondta egy belső hang, s riadtan felállva a hangszertől,
meredt tekintetet szegez arra.
Már őszülő hajába túr, lehatja fejét,
és egy sós könnycsepp pereg le ráncos arcán, ami a még mindig
fényesen csillogó cipő orrán landol.