rosszul összerakott mozaik-kép,
kibontatlan ajándék, széttaposott csikk.

eltudnálak képzelni,de képzeld:
elunnálak képezni, ez képzet.
a végtelen idő hullik hajamra,
megtöri az újszülött napsugarat,
játszik-játszik játszol,
csonkol a csókod,
ez lehet a kódod,
pin, hogy megnyissalak,
nincs kilincs, csak vas,
formált, nagy, de zárt,
szép volt ha nem lenne,
minden csak egyetlen
kedvesem, kezdjed el
miért is kéne bármit?
mindegy van csak és pánik.

nem hisztek nekem....:)

körmön fonott meddő-tett

Hát igen!

"Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet."

Felnyitja a kopott zongorát,
arcába csap a tény, miszerint elvesztették színűket a billentyűk.
Leporolja a széket, öregesen elhelyezkedik,
idegen minden érintés.
Lehunyja szemét és játszik,
játszik, mintha ott lenne, ahol a helye van,
de még sem olyan.
Már csak a megszokás csorbával teli kényszere az,
mit kihánynak ujjai.
A hallgatónak a dallam a régi, tökéletes, precíz és ámulatba ejtő.
Jön a következő dal, akárcsak a sok évvel ezelőtti előadáslistán,
nagy levegő... és ujjhegyei ismét a billentyűt simítják.
-'Kiégtél'-mondta egy belső hang, s riadtan felállva a hangszertől,
meredt tekintetet szegez arra.
Már őszülő hajába túr, lehatja fejét,
és egy sós könnycsepp pereg le ráncos arcán, ami a még mindig
fényesen csillogó cipő orrán landol.

Ó ha akkor tudtam volna, amit most tudok,
holnap élném át a tegnapom,
meggyötört lelkek fekszenek a réten,
árgus szemeket szegeznek az égre.

Szivárványon tipegsz, sóhajtasz,
sóhajod a földön új életet fakaszt,
töretlen szárnyakkal repkedsz súlytalan,
nyomodban virágok, s a nap szalad.

Csillagszemed éjjel tükör,
bársonybőröd a ködben füröd,
ó ha akkor tudtam volna, amit most tudok,
tengerszemem aludna s én lennék halott.

A minden a semmiért