suttogások..

Falhoz szegezett nyila egy páncélos ifjúnak,

termete sudár, legerősebb mind közül.

Meglőtt s gyógyírt magánál tartja, ővolt az.

A szerelem.

Mámor táncát járja velem a legszebbik csillag,

ragyogása vakít.

Nem beszél, csak hallgat, hallgatja az ostobákat,

fátylat vet a világra, s hordja súlyát vállain. Táncolunk.

Nem beszél, csak hallgat. Nem beszélek, figyelek.

S szórabírja kínos hallgatás: Csak játszom veled!

Nap korona, felhő szoknya, törékeny mégis megingathatatlan.

Áll egy helyben, moslyog rajtam,

ködben fürdik bársony bőre, harmattal mosdik hajnalra.

Üde s friss, mint egy szál virág, láss csodát... ez csak egy virág.

Egy kislány betoppan az ajtón.

Könny gördül le arcán, anyját hívogatja.

Nincs felelet, s csak zokog.

Azt kérdezi: hol vagy?! miért hagytál itt?!

Leül a szoba közepére, patak könnye a szönyeget mossa.

Miért nem szeretsz?! kérdezte a kislány kétségbe esetten.

Ő az újjá született reménytelenség volt.